Krisztin

Mykee

Krisztin akkor nyílt ki igazán, amikor a család nagy része két napra bement a városba. Amint megérezte a szabadság ízét, elővette a legmerészebb énjét, amit egy látványos felvonulással tett emlékezetessé. Olyan ruhát öltött magára, amit nőn eddig nem láttam, de még a városban sem. A hölgyeken általában látható, fűzős ruha helyett egy szűk, testhez álló anyagban mutatta meg tökéletes testét. A levegő megállt bennem, mert talán az úszódresszhez hasonlíthattam volna azt, ami rajta volt, de még az is több rétegből állt.

Amikor megjelent a lépcső tetején, fennakadt a torkomban a levegő, mert ez a ruha minden merészséget felülmúlt. Úgy formálódott kebleire, ölelte át csípőjét és emelte ki izmos combjait, mintha csak meztelen lett volna. Hol, és ki vehetett neki ilyen ruhát?

Döbbenetemben meg sem fordult a fejemben, hogy be kellene takargatni, hiszen szégyentelen így mutogatnia magát, de az előadásnak ekkor még nem volt vége, sőt! Minden lépésnél emelgetni kezdte a szoknya alját, ami felcsúszott, majd vissza. Julis épp a lépcső alján állt, korábban a port törölgette, de a látvány még őt is megrémíthette, úgy állt kővé meredten, kezében a pamaccsal. Krisztin mondott neki valamit, amitől a döbbenete csodálatba fordult, és megfeledkezve magáról ujjongani kezdett. Szemem a vonuló nő minden porcikáját végigsimította, nadrágomban erősen feszült keménységem, a gondolataimat nem tudtam megfékezni, a szememen keresztül önkéntes bilincsbe vert a bestia.

Amikor elém ért, még meg is hajolt. Ezzel a mozdulatával teljes betekintést nyújtott a dekoltázsába. Először pillantottam meg bimbóját, ami pár pillanatig kacéran kandikált ki a ruhából. Úgy éreztem, elvesztem, de ekkor a látókörömbe került Julis, aki még mindig rajongással ujjongott Krisztin körül. Azonnal eltűnt a vadító álmom.

– No elég volt a bemutatóból, tedd a dolgod! Ebben a házban ezután sem hordhat senki ilyen ruhát! – szóltam rá, némileg magamhoz térve a kábulatból.

Mélyen a lány szemébe néztem. Kész ördögfióka, vagy inkább pimasz lázadó, aki élvezte a szabadságot. Nem tudtam hová tenni, mert egyszerre volt csábító, szenvedélyes, de ártatlan és gyermeki.

– Haragszik rám valamiért, hogy elkerül? – kérdezte végül pilláit rebegtetve. Legbelül felsóhajtottam: „Jaj nekem, ne nézz így, mert itt helyben elkaplak! No, szedjem össze magam, de azonnal!”

– Dehogy haragszom! Nincs miért – válaszoltam nagy nehezen, mire csillogó szemmel, nevetve a nyakamba ugrott:

– Akkor jó! Azt hittem, hogy megsértődött – ujjongott, és két puszit nyomott az arcomra.

Önkéntelenül átkaroltam, nehogy elessünk a lendülettől, rugalmas, forró testét szorosan tartottam. Ekkor éreztem, amint öle véletlenül kemény férfiasságomhoz ért. Gyorsan elengedtem, nehogy észrevegyen ebből valamit. Felsóhajtottam, mert jól esett a gyengédsége, hiszen túl régóta nem volt benne részem.

Megfogtam a kezét, és a kert felé vezettem. A konyha felé elhaladva beszóltam az ott serénykedő kézilánynak, hogy frissítőt kérünk a kertbe.

Leültünk egy padra, élveztük a napsütést. Tudtam, hogy a kezemben van ennek a bohó lánynak a sorsa, aki csak szabad akart lenni, és legszívesebben kitárulkozott volna a világnak. Ebben a két napban elengedhetné magát.

– Mit szeretnél ma csinálni? – kérdeztem.

Sugárzó boldogsággal nyílt meg előttem. Hallgattam a belőle kiszabaduló vágyak sokaságát. De tudtam, hogy az örökkévalóságot mégsem válthatjuk meg két nap alatt. Ő pedig csak szusz nélkül hadarta a kívánságait, mintha csak erre a kérdésre várt volna egész életében.

Elmosolyodtam magamban, mert olyan hangsúllyal sorolta, mint egy gyermek, akit beengednek az édességes boltba. Talán észrevette a mosolyom, mert egy legyintéssel elnémult, mintha nem venném komolyan. Pedig nagyon is értettem, mit szeretne. Az ő korában én is vágytam a világ bejárására, meghódítására, csak az életem nem úgy alakult, hogy kiteljesedjek az álmaimban. Rá tekintve mintha visszaugrottam volna fiatalságom hajnalára, szembesített saját sóvárgásaimmal.

Vigasztalón nyújtottam felé a kezem, hogy megfogjam és biztosítsam arról, miszerint megértem őt, de ekkor a szemem a dekoltázsára esett, ahogyan kissé előre dőlve ült. Teljesen beláthattam az elálló ruha alá, amit a tűző nap átvilágított. Hamvas bimbója keményen hegyesedett előre, olyan szigorral, mint amilyenek Krisztin kitörései voltak. Udvara talán egy kósza szellő hatására szorosabbra fogta a kemény csúcsot.

Némán ültünk, és miközben előrenézett a távolba, nem vette észre mohó pillantásom, ami pillanatok alatt bűnbe vitt. Magamban halk sóhajt engedtem el, úgy vágytam már a nemiségre, ami ebben a pillanatban elérhető távolságba került. Körbenéztem: egyedül ültünk itt. „Egy mozdulat lenne, csak egy csók, csak egy…” – súgta bennem az ördög, olyan bűnre csábítva, amiről tudtam, sosem bocsátanám meg magamnak. Nadrágomban mégis keményen feszült a férfiasságom, türelmetlenül várva a szabadulását. „Ha már nem lehet az enyém, akkor legalább a látványt ne vonjam meg magamtól!” – súgta újra a belső hang. Nyeltem egyet, és fojtott hangon csak annyit tudtam kibökni:

– Rendben, ma azt tehetsz, amit akarsz!

Abban a pillanatban felugrott mellőlem, és váratlanul az ölembe érkezett. Meglepetésemben mozdulni sem tudtam, de ahogyan örömében ugrálni kezdett rajtam, férfiasságom egy régi érzésben részesült, és elég intenzíven válaszolt a testem felé. Kissé megszédültem, olyan régen volt már, amikor egy nő rajtam érezte nyeregben magát. Ráadásul a pusziáradat, amiben megfürdetett… Teljesen elvesztettem az eszem egy pillanatra. Azonnal megragadtam volna a csípőjét, és kelyhét, combjait kinyitva húztam volna magamra teljes egészében, mélységében. De egyre szorosabb ölelése, kacagása magamhoz térített, végül csak annyit nyögtem alóla:

– Jól van, még megfojtasz a végén és akkor ki segít neked? – nevettem. Felálltunk, igyekeztem takargatni magam, szerencsére nem vett észre semmit az egészből, a naivsága megvédte az élet ilyen kínos meglepetéseitől.

Miután a lovagláshoz átöltöztünk, kivágtattunk a birtok távolabbi részére. Hagytam, hogy a lovat tetszése szerint hajtsa: szabadon, bátran. Láttam, milyen csodálatosan, magabiztosan lovagolt. Bíztam benne, legbelül tudtam, hogy nem érheti baleset.

– Domboldalon lefelé az igazi – húztam magamhoz, amikor a kúriától negyed órányira álló kisdomb tetején leszálltunk a nyeregből. Gyermekkoromban sokat csúszkáltunk itt a lányokkal a hóban, de nyáron gurulósként is sok foltot szereztünk. Újra gyereknek, csibésznek éreztem magam, mert győzött Krisztin fiatalsága, és az, hogy senki sem szólhatott ránk, nem rosszallhatta, amit tettünk. Annyira felszabadultam mellette, megnyílhattam neki, hogy ismét önfeledten nevethettem, mint hajdanán a húgommal vagy a nővéremmel.

Egymást csiklandoztuk a fűben, időnként birkózva gabalyodtunk egymásba. Végül az eget szemlélve fújtuk ki magunkat, és akkor úgy gondoltam, hogy talán ez alkalommal elárulja a titkát. Óvatosan kezdtem kérdezősködni:

– Miért nem tudod másokkal is így érezni magad?

– Mert más férfiak erőszakosak – fordult felém a határozott válasszal, felkönyökölve.

– Esetleg a gyermeket nem engedik kibújni belőled? – néztem felé, miközben a hátamon feküdtem.

– De veled más Batya! – ekkor elharapta a szája szélét. – Nem baj, ha így hívom?

– Nem, dehogy! – nevettem fel, mert tetszett az új nevem, és észre sem vette, hogy véletlenül tegezni kezdett. – Semmi baj! Hívj csak így, ha ketten vagyunk, ilyenkor akár tegezhetsz is. De a többiek előtt kérlek, ne tedd… – kacsintottam rá.

– Az álszentek! – sóhajtott fel. – Pedig veled olyan jó! Másokkal miért nem?

– Volt már férfi, aki udvarolt neked? – könyököltem fel én is.

– Igen, próbálkoztak – sütötte le a szemét. – De édesanyám úgy gondolta, hogy majd azt választom, akit én szeretnék. Eddig nem választottam senkit. Legszívesebben…

– Legszívesebben? – kérdeztem vissza, mert elharapta a végét, és nem nézett rám.

– Legszívesebben veled lennék, Batya!

Fülig pirult. Legszívesebben összecsókoltam volna, olyan édes volt.

– Sajnos velem nem lehet… – mosolyogtam rá, miközben a szívem vágták ketté, ahogyan kimondtam azt, ami hetek óta sziklaként nyomta a lelkem.

– De miért nem? Ki tiltaná meg? – csattant fel lázadón.

– Mi...