Töprengő idő

Nehezen érkezett el az ősz az Amurai Királyságban a 922. évben. A nyár alaposan kitett magáért. A sárguló levelek léhán, szótlanul csimpaszkodtak az út menti molyhos tölgyek és mannakőrisfák ágain, azon merengvén, vajon mikor jő el értük Morzikhar, a megnyugvás ősi atyja, hogy pihenésre térítse őket, avégett, hogy tavasszal Ashyra, a megújulás asszonya új nemzedéket neveljen fel. A sors végtelen kereke pedig nem válogatja meg szerény, szegény, apró áldozatait: sor kerül lassan mindenre, s a körforgás sohasem áll le – élet életet követ, évszak évszakot.

Miután a forró idény rendesen megtette a magáét, fildam havában, azaz az év tizenkettedik hónapjában még mindig nyári meleget bocsátott ki a nap. Ez Amurában nem is volt olyan feltűnő, mint az északabbi vidékeken, ahol ilyenkor néha már zúzmara borította be a tájat, az apró aljnövényzet levelei pedig hervadtan gunnyasztottak az avar alatt, ha elfelejtettek időben leválni rügyfakasztó, teremtő ős-szülőjükről.

Feloma városának kikötőjét teljesen beragyogták a délutáni napsugarak. Bár a tüzes gömb erőlködése már nyilvánvaló volt; tisztán érződött, hogy lassan bágyadttá válik, elgyengül akár egy beteg, majd beköszöntenek a hűvös hónapok. Várhatóan hirtelen törnek a vidékre, mint egy fejvadász, aki lassan becserkészi áldozatát, majd váratlanul csap le reá.

A kikötőben kevés hajó imbolygott: halászok sajkái, bárkái s néhány kereskedelmi kogge. A galeasszok és a gályák a szokásos parti védelmet biztosították, míg a Királyi Armada galeonjai és hadi galeonjai a nyílt vizeken cirkáltak. Az utóbbi időben jelentősen elszaporodtak a kalózok a Done-tengeren, különösen annak déli részén, ahová a Birodalmi Haditengerészet rendfenntartó flottája nem ért el, és nem is szándékozott elérni.

A mólók mellett halászok tucatjai rakodták ki szegényes zsákmányukat, s dologtalan matrózok töltötték el üres fecsegéssel az időt. Tengerillat árasztotta el a levegőt, s lágy szellő lengette az állomásozó vitorlások zászlajait. A parton három kocsma is állt, melyek közül talán a legkedveltebb a Tajtékzó Szirén volt, ahol késő délután, valamint esténként vendégek morajlása és tányérok csörgése nyomta el a tenger hullámainak halk, ritmusos suttogását.

Felomát nem igazán a kocsmáiról ismerték. Amellett, hogy a Királyság második legnagyobb kikötőjének és az Abanassariaként ismert vidék székhelyének számított, történelmi jelentőséggel is bírt: itt helyezkedett el az ideiglenes amurai főváros a rablóhadjáratok idején, közvetlenül a kilencedik század első felében lezajlott polgárháború után. Azóta a település jelentősége csökkent, de korántsem nagysága és szépsége. Építészete szinte egyedülállónak számított, már ha annak sokrétűségét vesszük figyelembe. A helységet széles, kövezett utcák, tágas belvárosi terek jellemezték, amelyeken szökőkutak, márvány- vagy bronzszobrok szolgáltak ékességül. Öblös piacterek, kiterjedt parkok, csodálatos nyitott, teraszos és kertes vendéglők, óriási paloták álltak szerteszét, s mindezt a látványt az Orama-folyó torkolatának csillogó vize tette még fenségesebbé. A város főterén, a Felgradaként ismert belső várerőd szomszédságában, a kormányzói palota állt. Fényessége és hatalmassága az elmúlt idők és azok uralkodóinak dicsőségéről regélt. Az elmúlt időkéről. Amikor még nem tört ki a polgárháborúba torkolló forradalom. Amikor még nem vált ki Botar. S mikor még nem létezett a Birodalom sem. Amura akkoriban hatalmas és erőteljes volt, és birodalomnak nevezték. Ekkorra azonban már régi méretének kevesebb, mint felére csökkent. Kétségkívül a legjobb fegyverszakértők mégis e földről származtak, s a legjobb harcosok ereiben is amurai vér csörgedezett. Mio mara – tiszteld a rendet, illetve ápold a hagyományt –, tartotta a mondás, s e vidéken sokaknál ennek követésében nem volt hiány.

Acél és fegyver – csak ezek számítottak a szemükben, s minden más elv ezek után következett. Rendíthetetlen vasakarat vezetett a kitűzött célokhoz.

A törvény meg volt írva, a polgár pedig igencsak betartotta az írott szót. Ha mégsem tette, halál járt érte; jobb esetben börtönbüntetés. A néhai Ankhulphus király – bár rövid ideig viselte a koronát, ráadásul nem is a Gornachwerb uralkodói dinasztia tagja volt – megszilárdította a belső nyugalmat az országban, leszámolva a nemesek közötti feszültséggel és a legnagyobb alvilági klánokkal. Sokak szerint nem természetes halállal halt meg, hanem gyilkos méreg végzett vele. Az istenek tervei aligha beláthatóak, legalábbis halandók számára… Pillanatnyilag a Gornachwerb uralkodói ház sarja, I. Oreon király regnált a trónon, aki nemrég került hatalomra. Bizonyos szempontból jó királynak tartották, más szemszögből gyengének. Sőt egyes körökben azt rebesgették, hogy az oroszlánnak új feje születik…

A belvárosi kávéházak teraszain üldögélő vendégek nyugodtan töltötték kora délutáni sziesztájukat. A kávézgatók békéjét csak a kisdobos rekedtes hangja zavarta meg. Tizenhárom-tizennégy éves fiúcska volt, szinte még gyerek. Nyakába akasztva dobot cipelt, kezében kormányzói pecséttel ellátott körlevelet tartogatott. Kávébarna hajjal, fekete egérszemekkel, pufók, vöröses, szeplős arccal, pipaszár lábakkal vonult fel a téren. Rövid térdnadrágot, aranyszínű gombokkal díszített, piros, hivatali zakót viselt. Fején kócsagtollas kalap, s az oldalán fegyver pihent. Talán tudta forgatni, talán nem. Bár ezen a tájon egyesek már kiskorukban gyerekjátékokban való elmerülés helyett céltudatosan bōjutsut, avagy botvívást tanultak. Netán más harcművészetet. Vagy sakrem3 harcosnak adták őket gondviselőik. Persze a Sakrem Rendbe csak szigorú kiválogatódás útján lehetett bejutni, és nem is juthatott be akárki…

– Kasuma hivary! – ordított a fiúcska a tér kellős közepén. „Közhírré tétetik!” Amura politizált. Aktivitás nélkül már halott állam lett volna. De lélegzett, tevékenykedett, mint mindenki más, aki élni akart.

Apró-cseprő ügyek hallatszottak a kisdobos szájából, a nagyokat máshol tartogatták. Lakat alatt. Csak megfelelő személyeknek, csak megfelelő körülmények között… Egyebek mellett munkalehetőségek, felhívások vagy egyszerűen csak általános hírek hangzottak el, tudatva a városi polgárságot az időszerű helyzet állásáról.

A fiú ezután továbbment egy újabb térre, ahol ismét ordított; hisz azoknak is, akik ott tartózkodtak, hallaniuk kellett közleményét. S a tényt, hogy igyekezetében rekedtre kiabálta magát, talán kárpótolta az a pár réz quiro, melyet minden második héten fizetségül kapott. Több mint semmi. Egy üveggolyónyi és néhány cukorkányi összeg volt a kétheti keresete.

A sakremok rendháza igen jelentős objektumát képezte a városnak. Ha nem is a főtéren, de az egy mellékutcával arrább fekvő belvárosi Sziklaszirtek terén emelkedett. A létesítmény kiképzőként, szálláshelyül, de egyben erődítmény gyanánt is szolgált. A bejárat két kőoszlopa között éjjel-nappal szúrós szemű, veterán sakrem gigászpáros állt, ellenőrizve a kapun ki- és belépőket.

„Sai thi Mifues” – hangzott a belépő ősamuraiul. Most már ezt a nyelvet talán csak ők, a sakremok beszélték. A nép a korabeli amurai nyelven szólalt meg, vagy ekoirul, azaz a kontinensszerte ismert közös nyelven. A közös nyelven szinte mindenütt elboldogult az ember, csak a Nagy Birodalomban nem, ahol nem terjedt el széles körben, ugyanis a birodalmiak alig két évszázaddal korábban, a nyolcadik században érkeztek, s alapították államukat. A Nagy Fal megépülése bevehetetlenné, de elszigeteltté is tette őket. Csaknem az egész országuk területét körülölelte, s talán még fél évszázadig sem építették. A császár – avagy az imperator – elszánt katinu4 harcosaival az erő szimbólumává vált az idők folyamán. Többen is azt rebesgették, hogy egy katinu felér egy sakremmal. Könnyen elképzelhető… Nézeteltérés bőven akadt Amura és a Birodalom között, háború azonban még nem tört ki. Legalábbis nem nyíltan, hivatalosan. Csak szervezett rablóhordák, bűnszövetkezetek, kalózok támadásainak formájában folyt a harc a dominanciáért. Mondvacsinált indokokkal gyengítették a másikat vagy szaglásztak egymás zónájában; így időnként állítólagos kyrianok tűntek fel a Királyság területén, szent tárgyak, ereklyék után kutatva, máskor birodalmi-kétszablyások jöttek elkóborolt tagjaikat megkeresni, s itt-ott rendet teremteni. A másik oldalról ugyanígy: Amura lovagjai mentek lovagi tornára a Birodalom Falán belülre, illetve sakrem harcművészek tettek látogatást, diplomáciai kapcsolatokat javítani. Minden egyértelmű és kézenfekvő: túl kicsi volt a hely kettőjük számára, sőt a Birodalom jelenléte óta szomszédainak többsége fojtogatónak érezte önnön környezetét, mintha saját ürülékében poshadna. De mindenki hallgatott. A földek urai ugyanúgy, mint az egek urai.

A kisdobos a Rendház közelében kezdte el fújni a nótáját. Az egyik sakrem őr ránézett, majd mérgesen félreköpött. Valószínűleg unta...