Jégverem

 

Az est igencsak ridegnek ígérkezett. Mintha a biztonságos Fal még a meleget is a Birodalomhoz láncolta volna valamiképp, úgy itt, Ernelak északi peremén a hideg volt az úr mindenek felett. Az élővilág még a sötétség leszállta előtt elköszönt az utolsó melengető napsugaraktól is, és azután hosszú szendergésbe vonult. A fák mozdulatlan révetegségükben alvónak tűntek, a mezei állatok pedig holtnak; létükre csupán rejtett, föld alatti üregeik utaltak, amelyekben átvészelni igyekeztek az elkövetkező időszakot.

Nestor, a jelentéktelen falucska is aludt. Eddigre a mezőgazdasági munkálatok teljesen befejeződtek, s úgy látszott, minden csak az új élet ébredésére vár: az elvetett magvak s a pihenőre tért földművesek is. Az utolsó fény az apró Nyxlümeine vendégfogadóból áradt. Mutatta az utat a faluba térő vándoroknak, akikből nem sok volt, annak ellenére, hogy az Ernelak és a Birodalom között közlekedő emberek zömének át kellett haladnia a településen. Éjféltájt már mindent ellepett a sűrűsödő hó, amelynek pelyhei takarót szőttek a kies tájnak, anyaian megóvva a zord időtől a vidéket. Mindenütt csend uralkodott. Az utolsó ébren levők is nyugovóra indultak, elhagyva a fogadót, mely maga is hamarosan zárni készült.

Nem sokkal később léptek ropogása hallatszott az egyre magasodó hóban.

Jóllehet korai volt még az idő ekkora havazáshoz, de a természet törvényei az emberi mércét sohasem tartották mérvadónak: az időjárásra kiható légköri jelenségek folyamatait nem lehetett pontosan megjósolni a szabályok teljes ismeretének hiányában. Bár előzőleg sokan felfigyeltek a nagy, közeledő szürkésfehér fellegekre, ám nem tulajdonítottak nekik nagyobb jelentőséget. Még a szállingózni kezdő pelyhek sem okoztak aggodalmat; senki sem számított számottevő csapadékra slufor havának, a tél első hónapjának kezdetén. Mégis, mintha valami a tapasztaltak ellen szólt volna. Úgy hatott, mintha Achallastir, az Időjárás Kovácsa, növekvő, gyarapodó hótömeggel készült volna torlaszt emelni az itt lakóknak, a zarándokoknak vagy az erre járóknak, mintha csak valamilyen okból meg akarná gátolni a szabad haladást, netán az utazóknak céljuk elérését.

A léptek közeledtek. A szél időnként belekapott a hópelyhekbe, örvényszerűen megkavarva, a jövevények arcába csapva őket. Azok kipirultan, csuklyájukba még inkább beburkolódzva próbáltak védekezni attól, amitől vég nélkül nem lehet: a mardosó, mindent átható hidegtől, mely egy pillanat alatt érkezett el a környékre, akár egy hegyi fuvallat a völgybe.

– Régóta nem volt már ilyen cudar télelő – jegyezte meg Koden, aki most a kantárjánál vezette lovát, melynek lovassal a hátán még inkább nehezére esett volna a hóban való haladás. Útitársai hasonlóképpen gyalog botorkáltak.

Elvana válasz nélkül bólintott, tartogatta energiáját a későbbiekre. Ő sem emlékezett ekkora hidegre már jó ideje, különösen nem a tél kezdeti szakaszában. A többieknek eddig fogalmuk sem volt arról, mi is az igazi fagy, és csak most értették meg igazán, hogy az élet bizonyos helyeken sokkal nehezebb, mint hazájukban, ahol az Arragh-óceán és a Done-tenger közelsége mindig biztosította a mérsékelt szubtrópusi éghajlatot. Kyranda tananyagában alfejezetként, eszköztárában pedig paraelemként szerepelt ugyan a hideg is, ő azonban csak most így, vacogva, összehúzódva értette meg ténylegesen, hogy az milyen hatást gyakorol az élőlényekre. Ráébredt, hogy itt az életnek is nagyobb ára van, mint máshol, mert a túlélésért komolyan meg kell küzdeni. Monteris végleg lemondott a vízesésekről, valamint a zöld erdőkről, és ezzel együtt úgy hitte, hogy útjuk ezentúl mindvégig ezen a kietlen, jeges pusztaságon halad majd keresztül, ahol még az ivóvizük is idővel meghűl, mint ahogy lassan ereikben a vér is.

Mind a hatan mély nyomokat hagyva lépkedtek a hóban, maguk mellett vezetve hátasukat, s így értek be a faluba, az egyetlen jelzőlámpáig, a fogadó elé. A hidegtől elgémberedve, ugyanakkor ettől a hirtelen időjárási változástól egészen elkábulva, sietősen tértek be az ajtón.

A belhelyiség kicsi, takaros volt, s jóleső meleg áramlott a látogatókra, akik legjobban ennek az utóbbinak örültek. Szemlátomást a helyiek már épp zárni készültek. Vendég egy sem volt, a székek, asztalok elrendezve álltak, csak egy söprögető szőke elf lány nézett fel meglepetten a későn érkezőkre. Azonnal abbahagyta a munkát, és szívélyesen betessékelte őket. A mindenki számára ismert közös nyelven beszélt; általában határ menti fogadókban, szálláshelyeken ezt a nyelvet használták.

– A lovainkat odakint istállózni kellene, hölgyem – szólalt meg halkan Koden ernelakiul, miután helyet foglalt, mire a fogadós lány azonnal intézkedett. Egyértelmű volt előtte, hogy a jövevények maradnak éjszakára is.

A vendéglátón egy cseppet sem látszott, hogy fáradt lenne. Ellenkezőleg. Minden tőle telhetőt megtett azért, hogy az átfagyottak jól érezzék magukat. A konyha ismét működésbe lépett, meleg vacsora készült a részükre.

– Hát, újra itthon – törte meg a csendet ismét Koden, mivel a többiek még mindig a jóleső meleget szívták magukba, egy szót sem szólva élvezték annak minden cseppjét. Elvana ekkor alig láthatóan bólintott.

Hamarosan már hat csésze gőzölgő hársfatea került az asztalra, pedig még semmiféle rendelés nem történt. Az első kortyok után mindenki hálásan tekintett az élénkítő italokat adományozó, jótékony elf teremtésre, aki akkor már tőlük távolabb szorgoskodott.

– Szóval erre mondják, hogy kutya hideg van – szólalt meg nagy sokára Monteris is, akinek most a haja csapzottan állt, ahogyan a hó lassan olvadásnak indult rajta a fűtött helyiségben.

Kyranda gondolkodott. Már megint nem volt lépéselőnyben; ezúttal a hideg fogott ki rajta. Útközben ugyan varázslattal ellen tudott volna állni neki ideig-óráig, de úgy gondolta, erejét az ideérkezésre tartogatja, s akkor majd mindenkinek készít egy meleg varázskabátot, mely mindvégig kitart az úton. Valahogy azonban egyre csak hidegebb lett, a faluba egyre csak nem érkeztek meg, a hóban pedig lóháton is egyre nehezebbé vált a járás, míg végül a gyaloglás mellett döntöttek.

Morghan hallgatott; arckifejezése olyan volt, mintha egyetlen nap leforgása alatt alakult volna át felnőtté. A fagyos kihívás mintha őt is megedzette volna, mindörökre mögé parancsolva a gyermekkort. Végül megszólalt:

– Kyranda, nem csinálsz nekünk kabátot?

Hangja komoly, kissé még bizonytalan volt, de valahogy mégis egészen más, mint ezelőtt. Mintha a Nagy Kapun való átlépéssel egy valós fejezet zárult volna le életében.

– Az ám, megszáríthatnál minket azzal a hogyishívják… hőviharral – fordult Kyrandához Monteris is, aki érezte, hogy most már mindenütt kezd csuromvizes lenni.

Talpuk alatt ekkorra már kisebb-nagyobb tócsákba gyűlt a csizmájukról, ruhájukról leolvadt hó. Mindannyian örültek, hogy véget ért az este megkezdett, éjszakába nyúló menetelés. Nem tudták, hogy ha órákkal tovább tart, akkor akár halálos meneteléssé is válhatott volna; mint ahogy azt sem tudták, hogy ezeken a vidékeken részint épp az időnkénti nagy fagyok miatt vannak sűrűn felállítva út menti kocsmák, szálláshelyek vagy egyéb menedékhelyek. A pusztába való kivándorlás – különösen később, a tél közepén – maga az öngyilkossággal volt egyenlő. Télvíz idején így szinte bárkit meg lehetett találni, aki ebbe az országrészbe települt, sodródott, illetve menekült, mert az vagy egy faluban, egy városban, vagy útszéli fogadók között ingázva vészelte át ezt az átmeneti időszakot. Bár egyesek szerint ez barlangokban is lehetséges volt, csak jól kellett ismerni a térséget.

Az elf lány érkezett vissza, jelezve, hogy hamarosan elkészül a meleg ennivaló. Kedves, mosolygós, középmagas szöszke kishölgy volt, nagy, szürkés szemekkel, s egy apró anyajeggyel a jobb arcán. Monterisnek, úgy látszott, pillanatnyilag nem volt csevegős kedve, mi több, még csak a fiatal hajadon megszemlélésére sem fordított idáig energiát. Ám az újdonság varázsa egy idő után mégiscsak elbűvölte, mert rajta jelent meg az első csábos mosoly, még ha azon most szemmel láthatóak voltak is a fáradtság jelei.

– Köszönjük, kisasszony! – szólalt meg Koden, a hölgyre tekintve.

– Köszönjük, kedves! – bazsalygott Monteris változatlanul a lányra, mire az is jóízűen elmosolyodott; ismerte már ezt a fajta arcot. Rákacsintott Monterisre, sarkon fordult, és ellépdelt.

– Láttátok? – nézett körül diadalmasan a bárd.

– Mit? – kérdezte Elvana, mintha semmiről sem tudna.

– Tetszem neki.

Erre már Koden is odafordult a fiúhoz, maga is elmosolyodott.

– És ki állította, hogy nem?

Monteris nem szólt semmit, csak továbbra is elégedetten mosolygott. Haja ezúttal rendezetlen volt, öltözékét átfújta a hideg szél; lucskosan nem volt korántsem olyan megnyerő látvány, mint amilyennek a Falon belül megszokták. De hát senki sem akarta elvenni a jó hangulatát.

– Kaptok meleg kabátokat – jelentette ki Kyranda, felelve végre legfiatalabb társuk kérdésére, bár válaszát csak ketten, Antor és...